HEGEDŰS MIKLÓS

Hegedűs Miklós festőművész kiállításához

„Képeket fest, és a kép még születése pillanatában mentes a lehúzó erőktől. Ám, mire elkészül, végtelen távolságba kerül az Eredettől. Lehullott a földre, most sem sikerült láthatóvá tenni a Láthatatlant. Megint eltűnt a láng, maradt csupán a hamu.
Ám egy kicsi színfoltba váratlanul életre kel a tiszta öröm, ami a magáról elfeledkezett, s a Világ fényébe oldódott Léleknek adatott vigasztalás. S ekkor a szív megérti a Szín időtlen üzenetét.
Ezt az üzenetet szeretné átadni a festő a képbe rejtve mindazoknak, akiknek útja erre vezet. Legyen a kép vigasztalás, hordozza a láthatatlan Láng üzenetét, segítsen a Fényre rátalálni.”

Hegedűs Miklós festészete pontosan ezeket az intuíciókat hordozza, hiszen ő maga írta ezeket a gondolatokat. Miként évekkel ezelőtt megfogalmazta: a tehetséget az ember kapja, az mennyei kegyelem. Ám ha évek múlva még mindig munkálkodik vele, érzi, hogy kifogyott, s az energiát most már magának kell újrateremteni. Ez az állhatatosság, mely a legnagyobbakat jellemzi. Az Istenkereső ember nem áll meg depresszív, üres pillanatainál.

Miért fest az ember?
– teszi fel a kérdést szinte minden művész, ha nem galériákban, múzeumokban gondolkodik, sőt egyúttal négy gyermek édesapja. Hegedűs Miklós hisz a művészet jelentőségében állhatatosan, keresve a pythagoraszi harmóniát, mely magasabb rezgésekbe emeli fel az egész emberiséget. Ez a mindennapok embere számára lehet bolondság, de még a kemény közgazdász is, ha külföldre megy, töltekezésül felkeresi a művészetek palotáit, a múzeumokat. A művész pedig otthagyja jól kereső állását, vándorsipkát vesz föl, s kinn a természetben találja meg azt az energiát, mely újabb munkákra serkenti.

A természet
Hegedűs Miklós évekig járta az országot Szemadám Györggyel madarakat lesve, fényképezve, majd ezek megjelentek képeiken is. Nem nyers mindennapi valóságukban, hanem a madárság lényegét keresve, madárrá válva. A nagy francia katedrálisok útján születtek a Katedrálisok fényei sorozat képei. Lányával rendszeresen látogatta ezeket a középkori templomokat, a chartre-i, laoni Notre-Dame-okat.

Nemcsak szívével, de szellemével is kutatja a nagy elődöket. Goethe színtanát oktatja a tanárképző főiskolán, Goethe írásait képekkel illusztrálva fordítja magyarra. (Goethe: A növények metamorfózisa)

Szemadám György ezzel a Jorgosz Szeferisz idézettel jellemzi őt:
„A test meghal, a víz megzavarodik, a lélek tétovázik, és a szél felejt, felejt szakadatlan; de a Láng nem változik.”

Az alkimista
Hegedűs Miklós olyanná válik műtermében, mint az egykori alkimisták. Maga tisztítja le a falemezeket, hogy festeni lehessen rájuk, keretet farag, s növényi kivonatokból készít festékeket. Tanulmányozza a növények életét, színeit, átváltozásait, s három kisgyermekét ugyancsak rendszeresen viszi az erdőkbe, hegyek közé, hogy a természet energiáit ott ismerjék meg közvetlenül, figyeljék, óvják a természetet.

A barlang
S ahogyan egy takaró bokor mögött, két lehajló ág nyílásában hihetetlen természeti csodákat fedezhetünk fel, Hegedűs Miklós képein is egy-egy nyílás olyanná válik, mint Aladin kincses barlangja. Sötét lyuknak látszik, s belül ragyogó fény tölti be, ott lakik a szellem, aki hívásra jön elő. Így lehet meglátogatni Miklós polgári egyszerűségű lakását, s ha előhívjuk a szellemet, a világ minden kincsét megpillanthatjuk képek, írások formájában. Váratlan kereszteződésekben bukkan fel vásznain a nappal és az éjszaka, az évszakok sodrása, áramló vizeken hajózó vándorok, s újabban igen gyakran a gyermek-várás sötétvörösből kékbe virágzó formái. A szív vérvörös színe ez, vagy éppen az anyaméh misztikus sejtetése, majd a lassan felépülő kis embertest felsejlett formái: mindez eggyé válik a festészetben, hiszen a magzat átéli az egyedfejlődés minden fokozatát, s a kutató ember lelkében tudatossá válik.